Cím nélkül

Reggel volt. Nem az a szokásos fajta..nem...annál sokkal másabb volt.
Néma csend pihent a tájon, a harmat cseppekbe burkolózott fűszálak sem rebbentek.
A némaság takarója húzódott a világra. Az autók nem fénylettek, csak a nap bukkant fel a látóhatár alól.
A redőny résein minta szerűen átszűrődött a reggeli, narancssárgás árny világ.
A falaim mintázatot kaptak ajándékba. Míg igyekezett felkelni a reggel, addig a szívem már rég fent volt.
Egy cseppet sem nyugodott a helyén. Zakatolt, lüktetett,de úgy..majd bele sajdult a mellkasom.
Iszonyúan fájt. Könnyek markolták az arcom és a szám körvonalát. Próbáltam ellene küzdeni,de már túl gyengévé tett. Belül szétmart a fájdalom. A lelkem darabokban állt. Várta a frissítést. Várta az újra indítást. Az agyam csak ő körötte forgott megállíthatatlan sebességgel. Egy percet sem aludtam. Pilláim a fáradságtól rezegtek. Testem elnyűtt és lomhatag volt. Áltattam magam mindidáig. Nesze nektek monoton,üres napok. Most a fájdalom töltötte be napjaim. Hetek teltek el így.. de aztán... jött a megváltás.
Már nem kellett a fájdalom. Már kiirtottam a lelkem mélyéről és elástam a kínt.
Boldogságot akartam. Menthetetlenül. Míg vártam rá, észrevétlenül rám bukkant.
Megláttam a fényt a szemében.. megláttam a szeretet.
Már teljes voltam ismét.
A lelkem harmóniára lelt.