Volt egyszer egy igazán jó barátom. Elképzelni sem tudtam volna nélküle az életem. Furcsa volt... Fiú volt, én lány és mégis, minden titkomat rábíztam volna.

Aztán szerelmes lett. Én segítettem őt. Sírhatott a vállamon. Meg is tette. Akkor olyan forró volt a vállam. Olyan, szeretetteljes. Lehet, hogy azok a könnyek, amik érintették, egyszerűen felmelegítették a testem azon részét.A napok múltak. A barátom megtalálta a szerelmet. Boldog volt. Nélkülem. Én gondoltam, biztos, ez csak átmeneti állapot. Nagyon hosszú, kissé magányos napok teltek el. A barátom, élte az ő életét. Még mindig boldog volt. Én nem. Én nem sírhattam az ő vállán. 

Az idő múlásával azon kaptam magam, hogy a vállam, mintha kihűlt volna. Nem éreztem azt az önfeledt boldogságot, mint rég.A barátom élete változott. Tudtam róla, tudtam mi történik vele. Tudtam mikor szomorú. Akkor én is szomorú voltam. De már nem azért, mert ő is az volt. Hanem azért, mert én már nem tőle tudtam meg, mi bántja. Nem csillogott rám a szeme, nem akarta , hogy tudjam. Nem is gondolt rám.

Azóta hosszú idő telt el. Már más vagyok, mint régen. Elvagyok magamban, a kihűlt vállammal együtt. Kezdem érezni, hogy a vállammal együtt a szívem is lassacskán kihűl.!