Nem mertem elismerni,hogy nem vagy többé.Azt meséltem magamnak,hogy ez valami tréfa lehet.Próbáltam másra koncentrálni de nem ment.Csak néztem magam elé kábán.Néztem egy üres papír lapot.Olyan volt mintha egy doboz nyugtató lenne bennem mintha nem tudnám ki vagyok mintha a lelkem elment volna.Csak ültem ott kábán és nem tudtam gondolkodni.Mondjuk az igazság az,hogy nem is akartam.Éreztem ahogy a könny egyre sűrűbben folyik le az arcomról és éreztem ahogy csiklandozza az állam.Vajon mit kellett volna írnom ? Nem tudom.. aztán ma mikor láttam,hogy végleg vége ,hogy többé már nem kelsz fel és esélytelen ,hogy véletlen is összefussunk megrémültem.Megtört valami bennem.Féltem.Nagyon féltem beismerni,de muszáj volt.Aztán láttam már vége, a remény is elfogyott így hát el búcsúztam örökre.De tudd mindig élsz, a szívemben, és sosem hagyom hogy elmenj onnét!
-Hencii-