Csak ülök egy széken a szobám közepén és az óra kattanását hallgatva merengek a semmibe.Nem hallom az emberek hangját,nem látom az engem körülvevő tárgyakat ,csak egy bizonyos dologra merednek a szemeim.Érzem,hogy egyre gyorsabban lüktet a szívem és érzem ahogy a düh és a méreg egyre jobban átjár.Szét robbanok az idegességtől,legszívesebben felállnék és elfutnék,de nem tudok.Mintha a székhez lennék ragasztva.Legszívesebben összetörném a szobához tartozó minden egyes részletet.Szétzúznám a falakat is.De mégsem.Csak ülök és várok...

/saját/