.._ meghatódom az érzelmeimtől. akármi történik amint ránézek, megszólal bennem a hárfa, a talpamtól az ölemen át, a fejem tetejéig elektromos áram cikázik keresztül rajtam, megremegtet elgyengít. és ha fejem tetejére állok, akkor sem tudom kivédeni, elnevetni, kisebbíteni. legfeljebb dührohamot kapok a hitvány nőtől, aki bennem lakik. A nyavalygós, vágyakozó, szerelmes nőtől.alszom, és szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.és melléd varázsol egy aranyló szárnyú álom.a szívem a szíveden. kezemmel reszketeg érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.hiányzik nekem,hogy én is hiányozzak egyvalakinek.semmit sem szeret jobban a vágy, mint amit nem szabad.há nem?.. és azzal újra két keze közé fogta az arcomat. elakadt a lélegzetem.habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon.nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. és nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Ő azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának_..